Önkéntes lehetőségeinkről kérdezett a Magyar Narancs

2003.11.13.

Az alábbi cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg 2003-ban. Szerző: Linder Bálint

A magyar önkéntesek külföldön főleg néhány hetes európai építőtáborokban próbálják ki magukat, és csak kevesen ugranak fejest egy távoli ország szociális poklába. A többség eleinte kalandvágyból indul, olcsón szeretne világot látni, nyelvet tanulni, vagy egyszerűen csömört érez.

A világ egyik legrégebbi, legnagyobb nemzetközi önkéntes szervezete, a Service Civil International (SCI) 1920-ban jött létre. Az alapítók a humanitárius segítségnyújtás mellett a nemzetek közötti bizalom feltámasztását tartották lényegesnek, ezért elsőként Verdun újjáépítéséhez kerestek német, francia, angol és svájci önkénteseket. A ma már több mint ötven európai, ázsiai, afrikai országban és Észak-Amerikában működő szervezet azóta főleg néhány hetes, legfeljebb harmincfős nyári nemzetközi építőtáborokat szervez, ahol már tíz éve magyarok is megfordulnak, akik az SCI hazai társszervezete, az Útilapu Hálózat révén napi 5-7 órában védik a természetet, renoválnak, hátrányos helyzetű gyerekeket pesztrálnak, idősekkel, mozgássérültekkel, menekültekkel törődnek, vagy segélycsomagokat raknak össze. Mások, máshol rasszizmus elleni kampányok, békevédő akciók arculatán törik a fejüket, esetleg egy biofarmon üldözik a kártevőket. A választék zavarbaejtő, bár a kínálat a keresletnek megfelelően Európára összpontosul. Az útiköltséget ugyanis az önkéntes fél fizeti.

“Az a fontos, hogy mindenki érezze, a rászorulóknak segít, vagy a környezet megóvása érdekében fáradozik. Közben a táborlakók barátokká válnak. Megismerik egymás szokásait, életstílusát, belelátnak a térség problémáiba. Ez hozzájárulhat a nemzetek közötti ellentétek, előítéletek enyhítéséhez” – foglalja össze az önkéntes segítő táborok hasznát és ideológiáját Lontai Márton, az Útilapu Hálózat elnöke.

Az érdeklődők azonban gyakran a fentieknél prózaibb okokból keresik fel a hazai szervezet garzonméretű irodáját. Aki elmúlt tizennyolc éves, fedezni tudja az útiköltségét, beéri egyszerű szállással és ellátással, elvben megfelel minden kritériumnak, és már csak azon izgulhat, időben jelentkezett-e. Amikor ott járunk, épp egy harminc körüli férfi szembesül azzal, hogy idén nem jut el Amerikába. “Nyáron kellett volna jönnöm, akkor már nem lennék ebben a nyomorult országban” – kesereg, majd a jövőre gondolva igyekszik reklámot csinálni magának. “Velem jól jár, aki alkalmaz, ha hajt valami cél, én dolgozok, mint a gép. 12 óra alatt sokat mondok, ha fél órát pihenek. Referenciám is van” – bizonygatja a megértő irodistának, aki viszont arról próbálja meggyőzni, hogy legalább alapszinten tanuljon meg angolul, így ugyanis még a kiírásokat sem tudja elolvasni. Az egyik sarokban olvasgató srác tavaly kimaradt a keretből, most hosszabb távra és időre tervez: Japánba vagy Indiába utazna, reméli, hogy az Útilapu ebben is tud segíteni. “Oda nem érdemes pár hétre menni, drága az út, és ennyi idő alatt a kultúrát nem lehet rendesen megismerni, engem pedig elsősorban ez érdekel.”

“A legtöbb fiatal az első alkalommal pár hetes kalandot, környezetváltozást, olcsó nyaralást, nyelvgyakorlási lehetőséget, külföldi barátot, barátnőt keres. Ezért a legnépszerűbb célpontok az európai mediterrán országok, valamint Anglia és Németország. Aki viszont visszajár, azért jön, mert segíteni akar” – mondja az eltérő indíttatású jelentkezőkről Lontai Márton.

Természetesen vannak, akik elsőre sem low-budget utazást, nyelvleckét akarnak megcsípni. Réka egyetemistaként pár éve egy árvíz és földcsuszamlás pusztította olasz hegyi falucska újjáépítéséből vette ki a részét. “Hát nyaralásnak éppen nem mondanám, bár végül is felfrissülve jöttem haza. Egy hónapig valóságos kommunaként, mindentől elzárva éltünk, voltak köztünk örmények, kínaiak meg egy csomó európai, egy részükkel ma is tartom a kapcsolatot. Korán keltünk, a közös reggeli után fizikai munkát végeztünk, napi 5-6 órában cipeltünk, építettünk. Azért bulizásra is maradt szufla, néhány fiú és lány aztán összejött. A körülmények kissé spártaiak voltak, de csak páran nyafogtak. A fürdést egy bódéban heverő fekete slagból csordogáló hideg víz jelentette, esténként magunkra főztünk, és egy nagy teremben, a földön, hálózsákban aludtunk. A bónusz az volt, amikor a lakosok közül többen visszatértek a faluba, hogy megnézzék, miként állnak a dolgok. Meghatottan álltak be dolgozni mellénk, vagy hordták a kaját és a kávét. Áradt felénk a hála. Ebből az élményből itthon még jó sokáig éltem.”

A munka azonban a leggyakrabban sokkal kevesebb ennél, minden azon múlik, hogy a szervezők mennyire veszik komolyan magukat. “A lehető legpasszívabb nyaralás volt, amit el tudsz képzelni” – meséli Kriszta, aki szintén diákként táborozott. “Ukrajnában valami régi, leromlott állapotú kastély körül kellett volna sertepertélni, a tábor vezetőit ez nem nagyon érdekelte. Egyetemisták voltak ők is, nem volt pénzük, ingyen akartak pihenni valahol. Nem jelölték ki, hol és mit kell dolgozni, mivel nem tudtak egy szót se angolul, ez amúgy sem ment volna könnyen. Mi napközben kirándultunk, ők meg beérték azzal, hogy reggel és este lejattoltak velünk, kibontottak pár üveg vodkát, aztán néztük egymást és énekeltünk. Hamarabb hazajöttem.”

Évente csak az Útilapu révén százötven magyar fiatal fordul meg európai táborokban, ám jóval kevesebben kerekednek fel, hogy szegény és távoli országokba utazzanak segíteni. Az interneten temérdek külföldi szervezet hirdeti magát, de nem sokan mernek vagy képesek élni a lehetőséggel.

Valószínűleg Levente példája sem lesz irányadó: “Kinyomtattam egy csomó címet, és vettem egy repjegyet Delhibe. Nézelődtem, utaztam heteken át, közben próbálkoztam, aztán vészesen apadt a pénzem és a lelkesedésem. A negyedik helyen szerencsére kellettem, egy iskola körül kellett afféle mindenes, napközis tanár, néha angolul meséket is olvastam. Az elkeserítően lehangoló környezetért és állandó hasmenésért a gyerekek ragaszkodása kárpótolt. Négy hónap után köszöntem el tőlük.”

Minimum három hónapos munkákat kínál magyar önkénteseknek május óta a Planet Club Alapítvány közösségének adatbázisa, a honlapon regisztrált háromszáz tag közül eddig egy tucat repült ki a virtuális fészekből: ők Ugandában, Nepálban, Uruguayban, Srí Lankán és Angliában szóródtak szét. Amennyiben egy segélyszervezetnél akarunk ládát pakolni, ahhoz elég lehet egy kétsoros e-mail, ha viszont valahol képzettséget, szaktudást igénylő munkára toboroznak, ott az üzleti szférában megszokott tolongásra lehet számítani, nyugati konkurenciával. A hirdetményekre ezért csak profi önéletrajzzal és lendületes motivációs levéllel érdemes válaszolni.

Az alapítvány honlapján feltűnően sokan jelölik meg célpontként Délkelet-Ázsiát, Latin-Amerikát, de alig van valakinek határozott elképzelése arról, milyen területen szeretne dolgozni. “Rengetegen jönnek hozzánk a forprofit szférából, akik nyomasztó vagy álmosító életükből menekülnek, és csak azt szeretnék, ha valami felrázná őket. Szerintünk mindegy is, hová mész és mit csinálsz. A lényeg az, hogy tölts el huzamosabb időt egy idegen kultúrában, fogadd el szokásait, kódjait, rítusait, és ha közben a saját kultúrádat és az életedet képes vagy egy kicsit kívülállóként tekinteni, hazatérve máshol látod majd a hangsúlyokat. Azt szeretnénk, ha ezzel a nonprofit munkavégzés ázsiója emelkedne” – összegezte a Planet Club pragmatikus szempontjait Gaugecz Ádám, az alapítvány egyik vezetője.

Azért van, aki régóta tudja, mit akar. Balázs és Szabolcs a szilveszteri mámort már egy ghánai őserdőben fogja kialudni, a két, természettudományi szakon végzett fiú egy nemzeti parkban az ország különleges lepkeállományának feltérképezésében próbál segédkezni. Mivel ez a hobbijuk, örülnek, hogy hagyják őket zsebpénzért dolgozni. A gyűjteményt a végén átadják a helyi hatóságoknak, ám reménykednek, hogy haza is hozhatnak belőle. Amikor találkozunk, éppen a WHO által javasolt oltásokon estek át, ebéd közben azt találgatják, mikorra lázasodnak be a vakcináktól. Szabolcs még nem nagyon járt külföldön, de nem lámpalázas, barátjának pedig már van afrikai tapasztalata. “Tuti elkapunk majd pár betegséget, de a lényeg, hogy ott lehetünk” – mondja eltökélten.

A harmadik világ rázós viszonyaira persze nehéz elméletben felkészülni, mégsem árt utánajárni a helyi sajátosságoknak, egészségügyi viszonyoknak és az aktuális helyzetnek. “Mindenki nézzen ki valamit, ahová továbbállhat, ha nem érzi jól magát. És persze kell pénzügyi tartalék, hogy az első repülőre felülhess, ha komolyan lebetegszel, vagy kitör egy fegyveres konfliktus” – tanácsolja a vállalkozó kedvűeknek Pongrácz András, a Planet Club társvezetője, egy Afrikát megjárt ír származású önkéntes, Ian pedig arra figyelmeztet: “Bármilyen egzotikusnak hangzó helyre mész is, nem lesz álomutazás. Letaglózza az embert, amikor egyik nap még otthon egy plázában vásárol, rá két nappal pedig valahol Afrikában egy nyomornegyed szélén ébred, olyan rettentő szagokat érezve, amikről nem is képzelte, hogy létezhetnek, kilépve a házból pedig olyan embereket lát, akik csoda, hogy élnek.”

Linder Bálint

Üzleti alapon

Legújabban “önkéntesség és turizmus”, “önkéntesség és oktatás” jelszóval tűnnek fel a vállalkozó szellemű irodák, egyebek mellett olyan ajánlattal, hogy tanulmányoknak megfelelő önkéntesi munkát szerveznek valami egzotikus helyre. Például biológia szakos egyetemistáknak egy afrikai nemzeti parkba, ahol maguk a résztvevők is nehezen tudják eldönteni, hogy éppen tanulnak, dolgoznak vagy szórakoznak. Az angolszász országokban már külön iparág foglalkozik a témával, és az említett “szafaris munka” több ezer fontba is kerülhet. A legtöbb szervezet persze továbbra is csak a fenntartásához szükséges pénzösszeget próbálja megszerezni, és eszébe sem jut, hogy üzletet lásson az önkéntesekben.